Tóbiás és az angyal

Nem mindig tűzként jövök egy hegyen, sem forgószélből szóló hangként. Néha útitársként érkezem, aki bért kér, mint bármely napszámos, aki asztalodnál eszik, viszi a batyudat, és ha családja felől kérdezed, egy majdnem igaz nevet ad, majdnem a sajátját. Így jöttem el Tóbit házába, aki vak volt a ninivei száműzetésben, s aki saját népének halottait temette el élete kockáztatásával, és jutalmul, ahogyan az igazak oly gyakran ebben a korban, szegénységet és sötétséget kapott — madárürülék hullott nyitott szemébe, míg egy fal alatt aludt, és egyetlen orvos sem tudta ezt meggyógyítani. Ugyanezekben a napokban, egy távoli médiai városban egy Sára nevű fiatal nő sírt, mert hét férje, egymás után, mind meghalt a nászkamrájában, mielőtt a házasság beteljesedhetett volna, és egy Asmódeus nevű démon vette el mindegyikük életét egy olyan féltékenységből, amely olyan régi, mint maga a bujaság. Ugyanazon a napon hallottam mindkettőjük imáját, egy öregembert Ninivében és egy leányt Ekbatanában, akik mindketten inkább a halálért könyörögtek Hozzám, semmint még egy szégyenteljes óráért. Nem halált küldtem. Ráfaelt küldtem.

Azarjaként lépett be Tóbit házába, a nagy Hananja rokonaként, olyan emberként, aki bérért vállalta, hogy elvezeti az ifjú Tóbiást Médiába, hogy behajtsa azt az ezüstadósságot, amelyet réges-régen egy ottani rokonnál hagytak. Tóbit nem tudta, hogy dicsőségem előtt álló hét közül egyet vendégel; csak azt tudta, hogy a bér méltányosnak tűnt, az út veszélyes volt, és fiának olyan társra volt szüksége, aki nem fél. Így munkálkodom leggyakrabban egy házban — nem úgy, hogy leszakítom a tetőt, hanem úgy, hogy belépek egy ajtón, amelyet valaki már reménységgel kinyitott. Tóbiás elindult, kutyával a sarkában és angyallal az oldalán, és egyikük sem jelentette be magát, mert Nekem nem kell felismertetnem magamat ahhoz, hogy hatékony legyek. Csak engedelmességre van szükségem.

A Tigris folyónál egy hal a fiú lábára vetette magát, és el akarta nyelni, és Én az angyal száján át azt mondtam neki, ragadja meg, vágja fel, és tartsa meg a szívét, a máját és az epéjét, a többit pedig dobja el — mert már eldöntöttem, mit fog ez a három apró dolog megoldani. A szív és a máj, tömjén parazsán elégetve, elűz egy démont; az epe, vak szemekhez érintve, visszaadja a látást. Az emberek mindig nagyszabású eszközöket kívántak a nagy szabadításokhoz. Én nem vagyok gyakran ilyen pazarló. Egy halat tettem abba a folyóba, amelyen ennek a kettőnek úgyis át kellett kelnie, és hagytam, hogy annak belei hordozzák az egész tervet.

Ekbatanában Tóbiás feleségül vette Sárát, mert Én már azelőtt neki rendeltem őt, hogy bármelyikük is megformálódott volna, és a nászéjszakán, miközben a lány apja titokban már sírt ásott arra az esetre, ha ez a vőlegény is úgy halna meg, mint a többiek, Tóbiás elégette a hal szívét és máját a füstölőn, és annak bűze menekülésre késztette Asmódeust Egyiptom legtávolabbi vidékére, ahol Ráfael utolérte és megkötözte őt — mert egy démon, amelyet az egyik földrészen elengednek, minden más földrészen is az Én ügyem marad. Azon az éjjelen nem volt halál abban a kamrában. Ehelyett egy apa volt, aki betemette a már megásott sírt, és nevetett saját félelmén.

Visszatértek Ninivébe az ezüsttel és a menyasszonnyal, és Tóbiás az epét apja homályos szemeihez érintette, és Én lehántottam a hályogot, ahogyan az ember egy régi égési sebről hántja le a bőrt, és Tóbit előbb látta meg fia arcát, mint bármi mást, pontosan abban a sorrendben, ahogyan Én szándékoztam. Csak ekkor tagadta meg Ráfael a felkínált bért, és mondta el nyíltan, ki járt közöttük: »Én Ráfael vagyok, egy a hét angyal közül, akik készen állnak, és bemennek az Úr dicsősége elé.« Hagytam, hogy ezt kimondja, mert egy teljesen elrejtett irgalom senkit sem tanít hálára, és azt akartam, hogy ez a család, és minden család, aki azóta olvasta történetüket, tudja: a csendes rokon, aki életed legrosszabb útjain vezet téged, talán egyáltalán nem is rokon.

A Feljegyzés

Az elbeszélés a deuterokanonikus Tóbiás könyvéből származik, amelyet a Katolikus Egyház és az ortodox egyházak kánoni Szentírásként fogadnak el, de a zsidó és a legtöbb protestáns kánon apokrifnak minősít. Arám és héber töredékeit megtalálták a qumráni holt-tengeri tekercsek között (4Q196–4Q200), ami megerősíti, hogy a könyv jóval a keresztény korszak előtt terjedt a zsidók körében, jóllehet a későbbi rabbinikus kánonba nem vették fel.

Az angyal Azarjaként, »a nagy Hananja fiaként« mutatkozik be, aki Ninivéből Ekbatanába és a médiai Ragesbe vezeti Tóbiást (Tóbiás 5,4–6,1). A halat, szerveit és azok felhasználását a Tóbiás 6,1–9 írja le; az Asmódeus démon megkötözése Felső-Egyiptomban az ekbatanai menyegzőt követi (Tóbiás 8,1–3). Tóbit gyógyulását a hal epéjével a Tóbiás 11,7–15 beszéli el, és Ráfael önfelfedése, »Én Ráfael vagyok, egy a hét angyal közül, akik készen állnak, és bemennek az Úr dicsősége elé«, a Tóbiás 12,6–15-ben zárja le a történetet.

Az Egyház hagyományosan a Tóbiás 12,15 hét angyalát az angyalok szolgálatáról szóló tágabb bibliai tanúságtétel mellett olvassa (Katolikus Egyház Katekizmusa 334, 336). Ráfael ünnepét, amelyet az 1969 előtti naptárban külön, október 24-én tartottak, ma Mihállyal és Gábriellel együtt, szeptember 29-én ünneplik.