Domonkos, a rózsafüzér, és a könyv, amelyet a tűz nem égetett meg

A tizenharmadik század elején Languedocba küldtem Domonkost, hogy olyan háborút vívjon, amelyet karddal nem lehetett megnyerni, bár a körülötte lévők közül sokan másként gondolták. A kathar eretnekség mélyen gyökeret vert abban az országban — egy olyan tanítás, amely megvetette a teremtett világot, és vele együtt mindazt, ami az anyagban és a testben a Teremtés könyve óta jónak neveztetett általam —, és az Egyház által ellene elsőként küldött hitszónokok túl fényűzőek, túl lóhátasak, túl kényelmesek voltak ahhoz, hogy bárkit meggyőzzenek arról, hiszik is, amit hirdetnek. Domonkos szemügyre vette ezt a kudarcot, és megértett valamit, amit minden hírnökömmel meg akartam értetni: az emberek nem bíznak olyan tanításban, amelyet fejedelmi módon élő emberek hordoznak. Ő és püspöke, Diego de Osma, hazaküldték lovaikat és szolgáikat, és gyalog mentek be a kathar vidékre, olyan szegényen, mint azok a »tökéletesek«, akiknek választ akartak adni, nyilvános vitákban érvelve a hitért, amelyeket maguk az eretnekek javasoltak, bízva bennem, hogy megadom, amit önmagában sem a tudás, sem a szentség nem tudott.

Fanjeaux-ban, a hagyomány szerint, egyik ilyen vita nem érveléssel, hanem tűzzel zárult. A vita bírái, akik érveléssel nem tudták eldönteni, melyik oldal mondja az igazságot, megegyeztek abban, hogy mindkét fél írásos álláspontját lángok közé vetik, és hagyják, hogy maga a tűz ítéljen — az eretnek könyvek elégnek, ha hamisak, és úgy javasolták, ugyanígy elég a katolikus szöveg is, ha az is hamis. Domonkos írását a többivel együtt bedobták. A kathar szövegek a várakozásnak megfelelően elégtek. Az övé nem — és a domonkos emlékezeten át hagyományozott, majd később magában Fanjeaux kőfaragásában is megörökített beszámoló szerint háromszor pattant ki a tűzből olyan tanúk előtt, akik látványosságra számítottak, de olyat kaptak, amire nem számítottak. Nincs szükségem tűzre ahhoz, hogy egy dolog igazságát bizonyítsam. De sohasem tagadtam meg, hogy a tűz bizonyítsa, amikor az emberek ragaszkodtak ahhoz, hogy megkérdezzék.

Ugyanezekben az években, Prouille-ban, a vitánál szelídebb, hosszú távon mégis hatékonyabb fegyvert adtam Domonkosnak: a rózsafüzért, az Üdvözlégy megszámlált ismétlését, Krisztus életének titkairól való elmélkedéssel összekötve, amelyet neki — a domonkos rend hagyománya szerint, melyet pápák évszázadai erősítettek meg — maga Isten Anyja adott, mint az egyszerű emberekhez illő orvosságot, akik nem tudtak vitatkozni egy eretnekkel, de egy szem gyöngyöt tudtak tartani és imádkozni. Nyíltan ki akarom mondani, mit tud igazolni a történelem ebből a távolságból, és mit nem: az ezt a jelenést kifejezetten Domonkoshoz kapcsoló írásos források teljes egészében csak halálát követően, mintegy két évszázaddal később bukkannak fel, elsősorban a domonkos hitszónok Alanus de Rupe révén, jóllehet a rózsafüzér iránti áhítat és annak Domonkos rendjéhez fűződő kapcsolata sokkal régebbi és folyamatos. Nem gondolom, hogy ez a hézag megkérdőjelezné az ajándék valóságát. Az Egyháznak a rózsafüzért a Domonkos által alapított rend munkája által adtam, bármi legyen is az az év, amikor egy toll először papírra vetette a történetet, és a pápák Leó XIII-tól II. János Pálig egész tanítást építettek erre a töretlen áhítatra.

Prouille-ból, amelyet először a katharizmusból megtért nők menedékeként alapítottak, majd Toulouse-ból kiindulva építette fel Domonkos a Prédikátorok Rendjét, amelyet III. Honorius pápa 1216-ban erősített meg — nem egyetlen kolostorhoz kötött szerzetesekét, hanem tanulásra, prédikálásra és a tévedés szigorúan keresett igazsággal való megválaszolására küldött testvérekét, olyan rendét, amely néhány évtizeden belül Aquinói Szent Tamást adta a világnak, és azóta minden századba elviszi a rózsafüzért. A csodák megsokasodtak az első testvérek körül, ahogy a rend terjedt — gyógyulások, és beszámolók szerint több eset, amikor Domonkos imádsággal életre keltett egy halottat, köztük egy fiatal római nemesembert, Napoleone Orsinit, akit lováról lezuhanva összeroncsoltak, és akit Domonkos szenttéavatási eljárásának tanúi vallomása szerint egy összegyűlt tömeg szeme láttára támasztott fel. 1221. augusztus 6-án halt meg Bolognában, mondván testvéreinek — saját utólagos vallomásuk szerint —, hogy a mennyben hasznosabb lesz számukra, mint amilyen valaha is volt a földön.

A Feljegyzés

Szent Domonkos (született 1170-ben, Caleruegában, Kasztíliában) teológiát tanult Palenciában, és csatlakozott az osmai székeskáptalanhoz, mielőtt 1203–1206 között elkísérte Diego de Osma püspököt Languedocba, ahol találkoztak a kathar (albigens) eretnekséggel. Domonkos ott maradt, hogy ellene prédikáljon, és 1206-ban Prouille-ban közösséget alapított a megtért nők számára. Megalapította a Prédikátorok Rendjét (domonkosok), amelyet III. Honorius pápa 1216. december 22-én erősített meg. A hagyomány szerint Miasszonyunk megjelent Domonkosnak Prouille-ban, és a rózsafüzért adta neki a prédikálás és a megtérés eszközeként; a legkorábbi fennmaradt beszámolók, amelyek kifejezetten Domonkoshoz kapcsolják ezt a jelenést, a tizenötödik századból származnak, elsősorban a domonkos hitszónok Alanus de Rupe révén, jóllehet a Mária-tisztelet és a rózsafüzér kialakulása folyamatosan jelen volt a rendben megalapítása óta. A Domonkos írásainak a fanjeaux-i tűzben való megmaradásáról szóló legenda a korai domonkos hagyományban őrződött meg, és helyben egy Le Seignadou néven ismert emlékmű őrzi emlékét. Domonkos 1233-as szenttéavatási eljárásának jegyzőkönyvei, amelyeket IX. Gergely pápa alatt folytattak le, több csodáról tartalmaznak tanúvallomást, köztük a római nemesember, Napoleone Orsini állítólagos feltámasztásáról. Domonkos 1221. augusztus 6-án halt meg Bolognában, és 1234. július 3-án avatták szentté. Ünnepe: augusztus 8.