Dániel az oroszlánok vermében

Semmi kifogást nem találtak Dániel nyilvános tisztségének viselésében, ezért inkább magánájtatosságára vetették magukat, mert az irigy emberek mindig oda néznek, amikor egy igaz ember munkáját nem tudják megfogni — azt a helyet keresik, ahol térdel.

Dániel akkor már öreg ember volt, zsidó, aki felemelkedett a perzsa birodalom kormányzói közül az elsővé, és a többi tisztviselő, irigységtől emésztve, rávette Dárius királyt, hogy írjon alá egy rendeletet, mely szerint harminc napig senki nem imádkozhat semmilyen istenhez vagy emberhez, csakis a királyhoz magához, az oroszlánok vermébe vetés büntetése terhe mellett. Tudták, hogy Dániel nem fogja abbahagyni az imádkozást. Évek óta figyelték őt — naponta háromszor, nyitott ablakokkal Jeruzsálem felé, térdelve, ahogyan mindig is térdelt, akár engedte a birodalom, akár nem.

Nem zárta be az ablakokat, amikor aláírták a rendeletet. Nem imádkozott halkabban, és nem költözött egy belső szobába, ahol senki sem láthatta volna. Felment felső termébe, ahogyan mindig is tette, térdre borult, és hálát adott Istenének, ahogyan azelőtt is szokta — szeretném, ha megjegyeznéd ezt a kifejezést, ahogyan azelőtt is szokta, mert egy élet egész próbája azon múlik, hogy megváltozik-e, amikor a világ figyelni kezd, hogy megbüntesse érte. Az övé nem változott meg. Én voltam az oka annak, hogy nem változott meg; évtizedeken át erősítettem benne ezt a szokást, ahogyan a víz csiszolja a követ, míg az irántam való engedelmesség egyszerűen azzá vált, amit a teste tett a megszokott órákban, akár volt rendelet, akár nem.

Természetesen rajtakapták — pontosan erre vártak. Dárius, aki szerette Dánielt, és akit rászedtek saját rendeletének aláírására, egész nap azon fáradozott, hogy megmentse, de nem tudta, mert a médek és perzsák törvényét még az a király sem változtathatta meg, aki alkotta. Odaadta Dánielt az oroszlánoknak, saját fájdalma kísérve őt egészen a verem szájáig: a te Istened, akit szüntelenül szolgálsz, ő megszabadít téged.

Már ott voltam, mielőtt Dániel közéjük került volna. Nem a veszély után érkezem; előtte járok. Elküldtem angyalomat — mert nemcsak közvetlen jelenlétként mozgok a teremtésben, hanem az általam kirendelt küldöttek által is, és azon az éjszakán egyet arra rendeltem, hogy álljon abban a gödörben, és zárja be a száját olyan vadállatoknak, amelyeknek egész természete a tépés. Nem az éhség mozgatta őket. Nem az ösztön mozgatta őket. Lefeküdtek Dániel köré, ahogyan a kutya fekszik le a szeretett gazdája lábához, mert egy éjszakára engedelmessé tettem az oroszlánokat egy olyan törvény iránt, amely magasabb saját éhségüknél — ugyanaz a törvény, amely szerint kezdetben a káosz fölött lebegtem, és visszatartottam attól, hogy elnyelje mindazt, amit Isten alkotott.

Dárius hajnalban a veremhez futott, és olyan hangon kiáltott, amely alig merte remélni azt, amiben reménykedett, Dániel pedig így válaszolt neki belülről: Istenem elküldte angyalát, és bezárta az oroszlánok száját, hogy ne bántsanak engem, mivel ártatlannak találtattam őelőtte. Dárius kihúzatta őt, és semmiféle sérülés nem találtatott rajta, mert hitt Istenében.

Nem azért mentettem meg Dánielt, mert ravasz volt, vagy mert ügyes érvet talált a rendelet ellen. Azért mentettem meg, mert évtizedeken át, megfigyeletlenül, egy felső teremben, nyitott ablakokkal egy olyan romos város felé, amelyet talán soha többé nem lát viszont, hűséges maradt hozzám akkor is, amikor senki sem ellenőrizte. Ilyen hitért megyek be az oroszlánok vermébe.

A Feljegyzés

A Dániel könyve 6. fejezete elbeszéli a perzsa tisztviselők összeesküvését Dániel, a száműzetésben élő zsidó ellen, aki Dárius egyik legfőbb kormányzója volt. Mivel magatartásában nem találtak kifogásolnivalót, kieszközölnek egy harminc napig érvényes rendeletet, amely megtiltja az imádkozást bárkihez, csak a királyhoz nem, jól tudva, hogy Dániel folytatni fogja megszokott gyakorlatát, és naponta háromszor imádkozik Jeruzsálem felé fordulva (Dániel 6,11). Az általa meg nem másítható törvény alapján elítélve, Dárius kényszerűségből az oroszlánok vermébe veti Dánielt; Dánielt másnap reggel sértetlenül találják, aki megmenekülését egy Isten által küldött angyalnak tulajdonítja, aki »bezárta az oroszlánok száját« (Dániel 6,23).

A katolikus hagyomány ezt az elbeszélést a tüzes kemence történetével (Dániel 3) együtt olvassa, mint a pogány üldözés alatti szilárd hűség kettős tanúságtételét, valamint mint a feltámadás ószövetségi előképét: a lepecsételt veremből való szabadulást az egyházatyák Krisztus sírból való feltámadásával kapcsolják össze. Dániel megszokott, nyíltan gyakorolt imádsága — melyet »ahogyan azelőtt is szokta« még azután is fenntartott, hogy az főbenjáró bűnné vált — hagyományos példaképpé tette őt a személyes ájtatosság állhatatosságában, és hivatkozási alapul szolgál az imában való kitartásról szóló katekézisben (vö. KEK 2578–2580 az ima ószövetségi alakjairól). Az esemény egyúttal megerősíti az angyalok szolgálatát mint az isteni oltalom eszközét, ami a katolikus angelológia szerves témája (KEK 334–336). Dániel záró vallomása — »ártatlannak találtattam« — kiemeli a lelkiismeret feddhetetlenségét mint szabadulásának alapját.